| Nagy elvárások (R 1150 GS Adventure) |
 |
 |
 |
|
Érdekes az első találkozás. Itt áll előttem a bajorok kétkerekű bestsellere, a GS. Némi optimizmussal mért 174 centiméteres magasságomra gondolva félelem és aggodalom lesz úrrá rajtam. Hegyként tornyosul elém a hatalmas túra-enduro. Legalább adna valaki egy létrát, hogy feljuthassak a 91 centiméter magasan húzódó ülőfelületre. Még el sem indultam vele, máris javában zajlik a kaland. Az Adventure csomagtáskái összesen 104 liternyi holmit képesek elnyelni. Ez több mint amire négy nap alatt szüksége lehet az embernek. Első szakasz: autópályán a Vogézeken át a Rhone völgyéig. Szakadatlanul zuhog az eső. Kilátóhelyemről fölényes mosollyal illetem két kollégámat. Nézem, ahogyan az esőcseppek belefúrják magukat a ruhájukba, és behajlított, zsibbadt lábaikkal gépüket szorítják, miközben lassan, de biztosan meghalnak az unalomtól. Na és én? Még hogy unalom! Markolatfűtés, magas szélvédő, meleget adó hengerek, kézvédők és terelőidomok, amelyek elvezetik kezem fölött az esőt és a menetszelet, és talán boruláskor is védenek valamelyest. A 286 kilós kolosszus abszolúte kiegyensúlyozottnak tűnik. Semmi imbolygás, a GS Adventure mindig pontosan arra megy, amerre én akarom. Kormánya széles és nagyon jól kézre áll, és bár a szélvédő kis légörvényt gerjeszt a sisak magasságában, kellően kiszűri a menetszelet. Inkább az állandó vibráció zavar, amely főként 160 km/óránál, 5600 percenkénti fordulaton jelentkezik igen markánsan. Igen kellemes benyomást kelt viszont a széles, kényelmes párnázatú nyereg, amely minden valószínűség szerint föld körüli motorozásra készült. A futómű imádja az autópályát. Hatalmas rugóútjai - elöl 210 mm, hátul 220 mm - viszont csak terepen tudnak igazán érvényesülni. A Dentelles de Montmirail-en járunk, éppen egy kavicsos szakaszon kaptatunk felfelé. Ha őszinte akarok lenni, most szívesebben ülnék a ZX-9R-en, egyrészt mert alacsonyabban van a nyerge és kisebb a tömege, másrészt pedig mert az ember mindig tudja nála, mi van az első kerék alatt. Az Adventure hosszú rugóútjai nem nyerték el a bizalmamat. Úgy kell áthajtanom vele éleken és bordákon, mintha becsukott szemmel haladnék egy akadályversenyen. A húzófokozatot leveszem nullára, a fart pedig megemelem a rugóelőfeszítéssel. Így már jobb a helyzet. Drága jó Istenem, micsoda izgalmak egy kurta lábú pilótának! A GS-t folyamatosan lendületben kell tartani, és nagyon fontos, hogy mindig elég mozgástere legyen. Kü-lönben egykettőre vége az oldaltáskák zárainak, ha korláthoz dörzsöli őket az ember, vagy véletlenül engedi oldalra dőlni a motort. Másik helyszín. Borult az ég, de 21 Celsius-fokot mutat a hőmérő. Úgy érzem, elkélne egy vékonyabb pulóver. De mi ez? Vizes a ruha? Úgy látszik, nem jó az oldaltáskák vízszigetelése. Még az a szerencse, hogy kanyarokban nincs hiány. Col de la Grade Freinet. A GS úgy veszi felváltva az íveket, mintha ott sem volnának. A Gold Winggel és a VL-lel motorozó kollégák szikrákat szórnak a visszapillantó tükörben. Most tudatosul bennem a GS egyik legfőbb erénye: kiváló menetdinamikai felkészültsége. Játszi könnyedséggel fektethető át egyik kanyarból a másikba. Izgalom helyett örömöt vált ki az emberből. Még belőlem, a kurta lábúból is. A végén már nem is akarok leszállni róla. Szeretném bejárni vele a világot. Csak megállni nem akarok, mert akkor kezdődik csak az igazi kaland, vagy ahogy az angolok mondják, Adventure. |